2017- hiba a gépezetben

2017. november 28. - ultrafutanya

22 napja futottam utoljára. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az első hatórás versenyem alatt fellépő térdfájdalmat és az egyéb gonoszt kiűzzem magamból. Ezalatt a három hét alatt nagyon sok mindent kellett tisztáznom magamban a futással kapcsolatban, a legfontosabb azonban az volt, hogy eldöntsem: akarom-e tovább csinálni, és ha igen, akkor milyen keretek között fogom folytatni.

Tavaly, az év utolsó napján még óriási lelkesedéssel, bizalommal és tervekkel vártam ezt az évet. Naná, hiszen 2016 egy nagyon különleges év volt számomra. Olyan dolgokat sikerült megélnem és véghezvinnem, amikre azt gondoltam, soha nem leszek képes, főleg három gyerek mellett nem.

2017 azonban nem az én évem lett, sőt ezzel a bejegyzéssel én le is zárom, és mostantól 2018-at várom ezerrel :)

Már az év első napjától kezdve sérüléssel küzdöttem a béna csömöri verseny miatt (na jó, nem a verseny volt béna, hanem én), és csak júniusra kászálódtam ki cudar helyzetemből. Nem mondom, hogy nehéz volt fél évet kihagyni, majd újraépíteni a futásaimat, inkább üvöltöm: BAROMI NEHÉÉÉZ VOLT!!! A sérülés miatti kihagyás nemcsak lelkileg, de testileg is megviselt. Abban sem voltam biztos, hogy én valaha még fájdalom nélkül futhatok, vagy hogy egyáltalán futhatok-e még. Ráadásul elég hamar felszaladtak rám a kilók is (nem csoda, a jó kis Nutella-és társaival folytatott bánatevések nem maradtak nyomtalanul). Mikor júniusban újra elkezdtem futni, volt olyan futógöncöm, amibe mint kötözött sonkát kellett magamat belepréselni. De nem csak a szűkké vált ruhák, hanem a legyengült kondim is nehézségeket okozott, ugyanis a többletkilók jelentősen gyengítettek, lassítottak, és a kondim is a béka feneke alatti szintet súrolta.

Ekkor még nem tudatosult bennem, de elvesztettem a hitet önmagamban és a céljaimban is. Az edzőm, Nándi (Ensport) végig támogatott a sérülésem alatt, tartotta bennem a lelket és hasznos tanácsaival, és speciális gyakorlatokkal segítette a regenerálódásomat. Hetente legalább egyszer megkérdezte hogy vagyok. Erre a kérdésére fél éven át válaszoltam azt, hogy még mindig fáj. De a rengeteg nyújtás, jegelés, a hyaluronsav injekció kúra, az erősítések és a sok hengerezés végül meghozta gyümölcsét.

Szép lassan eljött a június, és azon kaptam magam, hogy hétfőnként már megint kapom a Nánditól az edzéstervet, nekem viszont hétről hétre egyre jobban égett a pofám, hogy alig-alig csinálok meg belőle valamit. Minden porcikám tiltakozott a futás ellen. Na nem azért, mert elment tőle a kedvem, hanem egyrészt azért, mert rettegtem attól, hogy újra le fogok sérülni; másrészt pedig azért, mert egy ekkora kihagyás után rettenet nehéz ismét felvenni a kesztyűt. Borzasztó nehéz volt újra a mindennapjaimba illeszteni a sportot. Ráadásul olyan könnyen elkényelmesedtem és kaptam rá a mozgásszegény életmódra, mint gyöngytyúk a takonyra.

Éreztem én, hogy nem vagyok top formában, és a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy az edzéstervet is elmismásolom. Persze Lubics Szilvi, vagy Scott Jurek könyvének olvasása belefért az éjszakáimba, gondolatban már rég ultramaratonokat futottam. A könyvek a motivációm visszatérésében azért sokat segítettek, és elkezdtem egyre többet edzeni, de azért így sem volt egy olyan hetem sem, amikor mind a 3-4 edzést megcsináltam volna.

Aztán szeptemberben elmentem a II.Kis-Balaton futóverseny 34 km-es távjára, és akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Életemben először feladtam egy versenyt. Ez a tapasztalás megint olyan mélységbe taszított, amiből alig tudtam kikecmeregni.

Ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, de ahelyett, hogy átgondoltam volna a helyzetet, és a Nándi segítségével leástam volna a probléma gyökeréig, inkább egy olyan projektre vágytam, egy olyan sikerre, ami elég nagy teljesítés ahhoz, hogy elfeledtessem magammal és mindenki mással a feladott verseny okozta kételyeket és csalódottságot.

Nem törődve a Nándi által írt edzéstervvel, néhány nap tervezés-szervezés után október közepén kalandos körülmények között másfélszer körbefutottam a Velencei-tavat.

50 km-t futottam 6,5 óra alatt. A mélyből hirtelen a legnagybb magaslaton találtam magam. Rájöttem arra, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor azt igenis megcsinálom.

Annak ellenére, hogy november 4-én még hátravolt a célversenyem, az a verseny, amire (elvileg) egész évben készül(nöm kellett volna)tem, én Velence után szinte semmit nem futottam.

Nagyjából minden összejött: volt itt beteg gyerek és napokon át tartó migrén is. Azt azonban nem akartam beismerni, hogy igazából nem is szeretnék menni arra a versenyre. Akkora pozitív töltetet kaptam a velencei futásomtól, hogy úgy éreztem révbe értem, teljesítettem azt a célomat, amit egy ilyen silány év után teljesíteni lehet. Mindezt kimondani azonban nem akartam, és hát nem is sikerült az első hatórás versenyem. 3 óra futás után térdfájás kezdett kínozni, úgyhogy sok-sok szenvedéssel, anyázással és bőgéssel a hátam mögött végül a 4. óra után feladtam ezt a versenyt is.

Hogyan tovább?!

Nagyjából egy héttel később leültem megbeszélni a Nándival azt, hogy hogyan tovább. Mindketten tudtuk, hogy a közös munka nem jó irányba tart, és ha folytatni akarjuk, akkor ezen változtatni kell. A verseny óta semmilyen kapcsolatom nem volt a futással. Futócipőt még nem húzhattam, mert még mindig fájt az IT-szalagom. Rengeteget nyújtottam, hengereztem, jegeltem a kényes területet, és elkezdtem erősíteni is, hogy levegyem a terhelést a térdemről. Amikor pedig a futásra gondoltam, abból jó dolog sose sült ki. Elkezdtem kegyetlenül hibáztatni a Nándit, biztos ő az oka -gondoltam- az egész sérülésemnek, meg hogy nem tudtam teljesíteni idén két versenyt. Aztán egyszercsak elkezdtem higgadt fejjel gondolkodni.

Készítettem egy statisztikát arról, hogy mióta újra futok (júniustól) mennyire tartottam be az edzéstervet. Az eredmény szerint csak az edzések 60%-át csináltam meg. Ekkor másképp közelítettem meg a helyzetet, és rájöttem arra, hogy 4 hónappal a sérülésemből való visszatérés után 50 km-t futni azért elég klassz dolog. Szóval nem verhettem rá az egészet az edzőmre, pedig jó lett volna nem magamat hibáztatni :) Ezután még tovább agyaltam a dolgokon, és arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem tartottam be a futás szentháromságát. Számomra csak 3 dolog betartása mellett sikeres a futás. Lehet, hogy valakinek más összetevők alkotnak szentháromságot, vagy más képes ezek nélkül is sérülésmentesen futni, de én (ahogy az a pocsék évemen látszik is), képtelen vagyok.

1. Bemelegítés

2. Nyújtás+henger (futás után)

3. Erősítés

Nem szeretném részletezni ezeket a pontokat, lévén ez most egy évzáró bejegyzés, de később részletekbe menően visszatérek rájuk. Most röviden csak annyit, hogy ha ezeket betartom nincs gond, ha meg nem tartom be, akkor jön a sérülés, a parkolópálya, a megint hülye voltam érzés. Szóval mostantól ezek tuti nem fognak lemaradni az étlapról: mert hülye azért nem vagyok ;)

Jelenleg az alapozás időszaka zajlik picit kevesebb futással, ám annál több erősítéssel és propriocepciós gyakorlatokkal dolgozunk a nyári formán, és azon, hogy a későbbiekben ne sérüljek le.

Az is eszembe jutott az elmúlt majd'egy hónap alatt, hogy abbahagyom a futást. Nem tudtam megmondani miért futok, milyen céljaim vannak, vagy hogy mit szeretnék. Volt olyan, aki azt tanácsolta, hogy felesleges ilyen hosszú távokat futnom, fussak kevesebbet. Most sem tudnék összeszedetten válaszolni ezekre a kérdésekre, és azt se tudnám megmondani, miért vonzanak a hosszútávok.

Egy valamit tudok csak: a futás az egyetlen dolog, amit a 29 évem alatt még nem hagytam abba. Szeretek írni, beszélni a futásról, szeretek célokat kitűzni és megvalósítani, szeretem egyre jobban tágítani a határaimat, egyszerűen csak szeretek futni. Könnyű lett volna abbahagyni a futást, és csatlakozni inkább egy asszonykórushoz. Könnyű lett volna lemondani az álmaimról, mint újra nekiállni a kemény munkának és megvalósítani őket. De ha most abbahagytam volna a futást, vagy a hosszútávokat, vagy lejjebb adtam volna az álmaimból és a kitűzött céljaimból, akkor vajon hogyan állnék helyt a hétköznapokban? Nekem a futás ad erőt. Egy kemény intervall teljesítése, vagy egy hosszabb táv lefutása megmutatja mennyi erő lakozik bennem. Ha pedig ilyen erős vagyok, akkor bármilyen akadályt le bírok küzdeni az élet más területén is: legyen az egy komisz vita a párommal, vagy a gyerekekbe bújt sátán, esetleg egy mindent jobban tudó, szétalázó anyukakoma, vagy egy megoldhatatlannak tűnő munkaügy. Amíg a futást szeretem csinálni, és ameddig kitartásra tanít, és erőt ad, addig nincs mese, menni kell tovább előre.