Még soha nem adtam fel versenyt. Pontosítok: két héttel ezelőttig soha nem volt még olyan, hogy feladtam volna egy versenyt. Azóta nagyon sokat rágódtam ezen, és mostanra sikerült eljutnom arra a szintre, amikor már nem csak a kudarcot látom a döntésemben, hanem azt a fejlődési folyamatot, ami kicsit megreformálta a gondolkodásomat, és segített abban, hogy (mégha a hétköznapi életben nem is, de legalább a futóvilágomban) kilépjek a fekete-fehér ördögi köréből, és rájöjjek arra, hogy a szürkének tényleg - ha nem is 50 -, de kurvasok árnyalata van.

Tavaly szeptemberben,mikor maratont futottam a Göd-Zebegény bicikliúton, a férjem kísért végig biciklivel. Szuper program volt, de azóta sem sikerült ismételnünk, úgyhogy gondoltam egyet, és beneveztem a II.Kis-Balaton futóverseny 34 km-es távjára. Egyrészt jó kis edzőversenynek bizonyult a novemberi 6 órás előtt, másrészt meg mivel nem zárt pályán haladt az útvonal, vihettem magammal az én drága biciklis kísérőmet. Mások moziba, meg vacsirandizni járnak, mi meg futóversenyre. Habár ezek után ránk férne már egy klasszikrandi is.

A verseny előtti este átjött a kedves (ő tényleg az) anyósom, és nálunk aludt, mert mi másnap reggel 6:15-kor indultunk. Este elég későn végeztem, de sikerült mindent bepakolnom: hátizsák, váltóruha, esőkabát, sapi, ragtapasz, zsepi, gélek, izó, víz, magnézium, térdszorító, zene, óra, mellkaspánt, telefontok... 5:50-kor csörgött az órám, aztán nyomogattam a szundit vagy 20 percen keresztül. Az éjszaka összesen végül csak 2x2 órát tudtam aludni, mert a verseny miatt (utazás, jajj vajon mit hagyok itthon, el ne késsünk, uhh mi lesz a gyerekekkel, stb.) izgultam. Miután meg végre elaludtam, kelhettem fel a kiscsajhoz az éjszakai tápszermenetre.

Az úton minden rendben volt, időben megérkeztünk Zalakarosra. Gyorsan átvettem a rajtcsomagot,magamra illesztettem a rajtszámot, pisi, bemelegítés, rajt. Az első 15 km olyan dimbes-dombos szakaszokat rejtett, hogy sokszor arra gondoltam, na még egy domb, és lezavarom a férjet a bringáról, és felpattanok rá én. Tudtam, hogy a sok emelkedő miatt nem fogom tudni végig tartani azt a tempót, amivel ezidáig mentem. És akkor itt el is érkeztünk a probléma gyökeréhez, a tempóhoz. Már szarrá van csépelve, legalább ezerszer megrágva és minimum ugyanennyiszer kiköpve, de azért most én is elmondom, hogy valóban a tempó öl meg, nem a táv.

Meg a gyomor. Fogalmam sincs miért, de úgy lettem összerakva, hogy fizikailag képtelen vagyok büfögni. Évente max egyszer tök véletlenül szoktam, olyankor jól meg is lepődök rajta, de ennyi. És nemcsak büfikézni nem tudok, de szerintem normálisan inni sem. És most nem az alkoholról beszélek (habár az alkoholizálást sem bírom túl jól). Ugyanis amikor iszok, rengeteg levegőt nyelek. Ez pedig futás közben nem jön túl jól, mert amikor már túltelítődök levegővel, és úgy érzem, hogy mindjárt behányok, szétfeszít a gyomrom, és a sebességet is erősen csökkentenem kell, mert a liftezés mégjobban előhozza az ingert, ilyenkor semmi más nem akar távozni belőlem, csak levegő, ami csak úgy tud belőlem kiürülni, ha meghánytatom magam. Szexi, mi? Mondjátok, hogy ez veletek is így van, és nem csak én vagyok ilyen szériahibás!! :D Mikor hánytatom magam, olyankor semmi nem jön belőlem, csak nagy adag levegő, kb olyan, mint egy Shrekbüfögés. Na most képzeljetek el, ahogy futás közben egyszercsak félreállok, ledugom a torkomon az ujjam párszor, okádok egy nagy adag levegőt, és futok tovább. Yeah. Lehet hogy teniszeznem kéne, akkor talán a női méltóságomon sem esne csorba. A hányószeánszot most 3-4-szer alkalmaztam, és utána az égadta világon semmi bajom nem volt. Megszűnik a torkomban a feszítő érzés, és végre séta helyett futni is tudok újra. Egészen addig, amíg megint meg nem telek levegővel, mint egy vásári lufi.

A 15. km után azt vettem észre, hogy egyre inkább lassulok. Rendkívül szélsőséges gondolkodásomnak "hála", beékelte magát az az elképzelés a fejembe, hogy ha nem tudom tartani az általam eltervezett tempót, akkor ennek az egésznek már egyáltalán semmi értelme sincs, mert én tuti nem fogok ám becsoszogni a célba. Úgyhogy innentől kezdve azt mondogattam A.-nak, hogy feladom. Ez egy nagyon rossz taktikának bizonyult, de mivel már annyit mantráztam magamban, onnantól egyetlen célommá az vált, hogy találjak egy fedett buszmegállót, vagy egy olyan helyet, ahova leülhetek úgy, hogy a többi futó ne lássa meg, hogy kiszálltam. Merthogy éreztem ám, hogy ez nem egy okos döntés, mint pl. amikor azért száll ki az ember, mert érzi, hogy ha tovább erőltetné, akkor abból sérülés lenne. Nem. Én azért akartam kiszállni, mert nem akartam beérni 6:07 min/km-es tempóval. Bullshit.

A végén már se enni, se inni nem voltam hajlandó. Úgy voltam vele, hogy minek egyek-igyak, halott embernek már úgysem kell semmi, csak egy nyughely. Ha nincs ott a férjem, akkor nem a 29. km-nél szállok ki, hanem már a 20.-nál.

Zalakomár környékén észrevettem egy gátat, tudtam, hogy az lesz az én helyem. Leállítottam az órámat, levettem a rajtszámomat, és leültem. A. elment a kocsiért, de mire visszajött volna értem, a szervezők összeszedtek és bevittek a versenyközpontba. Persze gyávamód a térdemre fogtam az egészet. Kavarogtak bennem a gondolatok, semmi mást nem akartam, csak azonnal elpucolni onnan.

Akkor úgy voltam vele, hogy soha többé nem futok. Na az ilyen kijelentéseknek nem hiszünk ugyebár, mégis sikerült a nemfutást kereken egy hétig tartanom. Még most sem vagyok százas (ja, az sose leszek), de elmondhatom, hogy azért mégis tanultam valamit ebből az elbaltázott versenyből. Mégpedig azt, hogy nem minden fekete és fehér. Nem csak a rajt, meg a cél számít, hanem maga az út a fontos (elcsépelt szarság vol.2.). Az út alatt pedig tudni kell változtatni, át kell tudni konvertálni az agyat. Ha nem jön össze az 5:45-ös tempó, akkor új cél a 6-os. És ha az sem, akkor a 6:15-ös és így tovább. Én a versenyen leblokkoltam, nem tudtam újratervezni. Most már tudom, hogy a tempót feladva a teljesítés kellett volna legyen az új célom. Ez a tapasztalat új szemléletmódot adott a novemberi 6 órás futással kapcsolatban. Van ám arra is eltervezett tempóm, de ha azt nem bírom tartani, egyetlen célommá a teljesítés fog válni. Nyilván nem minden áron, de versenyt soha többé nem fogok feladni mondvacsinált, behisztizős okok miatt.