Anyaaa, kezdőőőődik!

Reggel 6-kor csörög az óra. Megcsinálom a kávét, majd a kanapén beburkolózok egy takaróba. Kedd óta elég durva, masszív fejfájás kínoz, ma reggel érzem először azt, hogy elmúlt. Magamhoz veszem a koffeint, és Lubics Szilvi könyvét. Hangolódom. Már két napja mindent bepakoltam és kikészítettem, úgyhogy semmi más dolgom nincs, csak erősíteni a lelkemet.

7 óra előtt nem sokkal

lejön a kisebb fiam, elkezdődik a nap. Tegnap este időben lefeküdtem, 10-kor már ágyban voltam, habár sokat most se tudtam aludni: 3-kor volt egy tápszermenet, 5-kor pedig a kisebb fiam jött át hozzám zokogva, hogy felébredt, de nem tud visszaaludni. Gyorsan magam mellé húztam kiskiflibe, 5 perc múlva már mindketten szunyáltunk. Egy órával később nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy kimásszak az ágyból, de sikerült magammal elhitetnem, hogy korán lefeküdtem, ergo én most nagyon ki vagyok pihenve. Azonban mikor felkeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Beteg leszek. Tegnap megfáztam a játszótéren... Fáj a mellkasom, a torkom, még az is megfordul a fejemben, hogy elengedem a mai napot. De a meleg, mézes tejeskávé rendbehoz. Azért megiszok még 2000 mg c-vitamint is.

Negyed 8 körül ébreszti a férjem a nagyfiút, és fél körül a kislányom is felébred. Tegnap kapta a középső a hatéves oltását, emiatt elég vacakul érzi magát, lemondom a mai ovit. A nagyfiút elviszi a férjem az iskolába, utána pedig a többieket átviszi a mamához.

8 óra van. Egyedül maradtam. Majdnem elfelejtettem reggelizni, pedig fontos, hogy futás előtt 3 órával egyek utoljára, különben gyomorproblémák lesznek. Nem vagyok éhes, de ennem kell, úgyhogy magamba gyűrök egy adag banános csoki ízű Scitec fehérjepalacsintát, cukormentes baracklekvárral. Néhány zenét még feltöltök a telefonomra, felöltözök, magamra öltöm a viking harcos külsőt (azaz befonom a hajamat), és indulok. Úgy izgulok, hogy alig bírom benyomni a kuplungot. 9 óra körül iszom egy nagy adag vizet, most már indulásig egy kortyot se. Ez be is vált, útközben nem volt wc szünet, amit bevittem, azt ki is izzadtam. Nagyjából másfél óra vezetés után érek Velence Korzóra. Beszaladok a bevásárló központba, veszek banánt meg vizet, a gyerekeknek pedig 1-1 apróságot szuveníírnek. Ezután előveszem a cuccaimat, kipakolom mindet a kocsi tetejére, bekeverem a Perpetuemet, magamra aggatom a hátizsákot és a kulacstartó övet. Mindez kemény 50 percembe kerül. Majdnem leesett az állam, hogy képes voltam ennyit szarakodni.. Sebaj, előttem még az egész nap.

A frissítésem

A képen: ivótasakos hátizsák 2l vízzel, sós keksz, banándarabok, telefontartó, fülhallgató, slusszkulcs, kutyariasztó, kulacstartó övtáska, gélek, lanolin, paprikaspray, fájdalomcsillapító krém, magnézium, arc-és kéztörlő kendő, sebfertőtlenítő-és Perskindol spray, térdszorító, sebtapasz, zsepi (na jó,ez nincs a képen), mellkaspánt, óra.

Már vagy 2-3 hete szenvedtem azzal, hogy találjak egy olyan szénhidrátpótlási lehetőséget, ami nem gél, hanem folyadék. A géltől már rosszul vagyok. Ragad, összetapasztja a számat, és 3-4 óra után már baromira nem esik jól, egyáltalán nem csúszik.

Pár napja találtam rá egy FB posztban a Hammer Nutrition (köszi Pozderka Attila :D) cuccaira, úgyhogy írtam nekik, hogy mit ajánlanak. Ők, vagyis Adél ajánlotta a Perpetuemet, ami a 2-3 óránál továbbtartó sportoláskor szükséges. Tartalmaz szénhidrátot, a zsíranyagcsere karbantartásáért felelős zsírt, elektrolitokat, valamint fehérjét is. Tökéletes. Ráadásul nem kell óránként bekeverni az adagot (0,8xttkg=g CH szükséglet óránként, azaz nálam 0,8x64= 51 g szénhidrátra van szükségem óránként), ami baromi nagy időveszteség tud lenni, ha egyedül frissít az ember. 2 adagolókanálban (=1adag) 54 g CH van, szóval tényleg tökéletes, pont ennyi kell nekem. Mivel az első órában még nem kell visszatölteni CH-ot, ezért 5 órára való adagot, vagyis 10 adagolókanálnyit vittem magammal. Szóval remélem, hogy 6 óra alatt meglesz az 50 km. A port felkevertem annyi vízzel, hogy ne sűrű trutyi, hanem inkább folyadék állagú szmötyi legyen belőle. Ezt beletöltöttem a fél l-es kulacsomba. Óránként 1 dl-t kortyoltam belőle. Ez volt a frissítésem, plusz a tevepúpban lévő víz. Mivel Perpetuemmel még nem volt dolgom, azért raktam be géleket, meg kekszet és banánt. Tök fölösleges volt. Teljesen elég volt az új cucc. Óránként 1 decit elkortyoltam belőle, ittam rá vizet, és kész. Ezen felül 20 percenként ittam még vizet.

Amiknek oltári nagy haszna volt a vízen és a Perpetuemen kívül: zene, magnézium, arc-és kéztörlő kendő, zsepi.

Indulás

Azt se tudtam hol van a bicikliút, csak fogtam magam, és egy rövid bemelegítés után elkezdtem futni Agárd felé. Mármint a terv az volt, hogy arra kezdek futni, de nem tudtam merre haladok. Elindultam az egyik irányba, majd a másikba, megkérdeztem valakit, aztán megint valakit, elővettem a GoogleMaps-et, végül 5 perc tökörészés után megtaláltam az utamat, és elkezdhettem rendesen futni. Az órámat se most, se később nem állítottam le, mindvégig ment az idő.

3km után éreztem, hogy termo pulcsiban még az agyam is fel fog forrni, de annyira fújt a szél, hogy még nem akartam levenni. Közben szidtam magam, hogy miért ujjatlanban, és miért nem rövidujjúban vagyok, mert hiába volt majdnem 20 fok, a szelet nem kalkuláltam bele, és éreztem, hogy ennek így rossz vége lesz.

5 km után megálltam, lehámoztam az övtáskát, a hátizsákot, és megszabadítottam magam a pulcsitól, majd visszaraktam magamra mindent... Azt kell mondjam, a frissítéssel még mindig nagyon sokat szöszölök. Jó, lehet, hogy ha egy versenyen, frissítőasztalról kellett volna csak csipegetnem, akkor gyorsabban ment volna, de egyébként jól is esett matatni a cuccokkal, és megpihenni kicsit.

10 km-nél úgy voltam vele, hogy már most nem bírom. Elgondolkodtam azon, ez mitől lehet. Nem kellett sokat agyalnom, tudtam, hogy az extra szénhidrátfeltöltés az oka ennek. Az elmúlt három hetem ugyanis a feladott Majosházi futónap miatti megzuhanás és bánatevések jegyében telt, aminek köszönhetően felkaptam magamra 3 kilót. Ez nem hangzik soknak, de a teljesítményemen mégis jelentősen éreztem a különbséget. De senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, én voltam az, aki elmerült a zabálásokban, hát akkor ezt most ilyen lihegve, levegő után kapkodva, gyengébb kondival fogom lefutni. Mert lefutom, az tuti.

2 km-rel később elkezdett szúrni az oldalam (az a rohadt legyengült kondi). Sétára váltottam, közben nyújtottam. Na -mondom-, jól nézek ki. Mi lesz itt később. Szerencsére hamar elmúlt a szúrás. Helyette jött egy nagyon kellemetlen, égő érzés. Megint megszidtam magam, mert elfelejtettem, hogy hátizsákhoz pólót szoktam felvenni, különben kisebesedik a hónaljam, ahogy bevág a pánt. 2-0 a pólónak. Szóval megint megálltam. Elővettem 2-2 zsepit, amivel kipárnáztam a hónaljamat. Éljen, mehetek tovább.

14 km-nél, miután átfutottam az autópálya felett, belekerültem egy olyan szélcsatornába, amiben néha azt hittem ott pusztulok el. Annyira fújt a szél, hogy a mezőn hagyott kukorica csutkák úgy repkedtek körülöttem, mintha csak papírzsepik lennének. 4 km-t kellett megtennem, mire kiértem a szélcsatornából, mindezt háttal sétálva, mert csak így kaptam levegőt. Egy élmény volt. Ja nem.

Aztán eltévedtem. Ezután merje valaki azt mondani, hogy a futás unalmas :))))

Már az elejétől fogva a fenti képen lévő zöld nyílhoz hasonlóakat követtem. Ők voltak a barátaim. Nyilván ki is volt táblázva a bicikliút, meg volt néhány felfestés is, de én a zöld nyilakat preferáltam, mert ők akkor is mutatták az utat (vagy csak reméltem, hogy a jó utat mutatják), amikor semmi egyéb jel nem utalt arra, hogy most merre kell menni. Minden kereszteződésben meg is köszöntem nekik szépen, hogy segítenek és velem vannak. Egészen addig a pontig voltunk ekkora haverok, amíg jól át nem b...szták a fejem. Először Pákozdon vittek végig tekergőzve az utcákon, majd elvittek egy olyan szakaszra, ahol brutál (nekem nagyon brutál) emelkedők és lejtők váltották egymást. Az emelkedőkön futni nem tudtam, csak a tüdőmet kiköpve sétálni, és mondogatni, hogy megcsinálom, de itt akkor sem futok. A lejtőkön meg, ahogy próbáltam visszafogni magam, hogy ne taknyoljak el, szétmentek a combfeszítőim. Eközben olyan erősen tűzött a nap, hogy -napszemüveg híján- kénytelen voltam sokszor csukott szemmel futni. Egy idő után azonban ki kellett nyitnom a szemem, mert egyre több, aszfalton napozó siklóval találkoztam, az egyikre konkrétan majdnem ráléptem, és nem akartam, hogy ijedtükben rám ugorjanak és megegyenek. Én a kígyókat mindig mátrixszerű mozdulatokkal tudom elképzelni, szóval szerintem bármire képesek.A sok emelkedő nem vitt előrébb az utamon, mert egy zsákutcába jutottam, végében egy csárdával, és a kis zöld nyilaimmal, akik mutatják, hogy itt most fordulj meg....Kellett ez a kis kitérő, mint hóembernek a szolárium. Akkor most visszafelé megint jöttek a lejtők-emelkedők.De legalább a táj gyönyörű.

Sebaj, végülis van időm. Egy Velencei-tókör kb 29 km, még ha itt útközben el-elbóklászom, akkor is jó vagyok, hiszen 50-et szeretnék futni. Ekkor a táv felénél, 25 km-nél tartottam. Megfordult a fejemben, hogy inkább visszafordulok, és akkor pont meglesz az 50, mire visszaérek. Ekkor eszembe jutott a szélcsatorna, és azt mondtam, kösz nem, megyek inkább tovább. Nagy nehezen megtaláltam a helyes utat. Itt észrevettem magam előtt kb 1 km-re egy futót, és olyan boldog lettem a látványától, jó volt látni, hogy nem vagyok egyedül. Útközben folyamatosan üzeneteket küldözgettem a férjemnek. Egyrészt, hogy jól vagyok, másrészt, hogy emlékezzek a dolgokra. Az pedig, hogy ő mindegyikre reagált, nagyon ösztönzően hatott rám.

Magányos küldetés

Miért egyedül vágtam neki életem első ultratávjának? A szeptemberi verseny feladása eléggé padlóra küldött, és azon kívül, hogy feltornáztam magamra a kilókat, elvesztettem a hitet magamban, a céljaimban, nem láttam már a dolgok értelmét. Engem a futás tart össze, és most nagyon szétestem. Úgy éreztem, hogy valami olyat kell csinálnom, ami elég nagy kihívás ahhoz, hogy ha teljesítem, akkor visszanyerjem a hitemet. Amikor megláttam, hogy a Nándi (edzőm, Ensport) a hétvégére 42 kilit írt ki edzésnek, tudtam, hogy itt az én időm. Csak hozzáteszek 8 km-t, és meg is vagyok. Nagyon szeretem, ha a férjem kísér biciklivel, de tudtam, hogy ez most az én harcom saját magammal, éreznem kell magamban az erőt, hogy meg tudom csinálni. És alig vártam már a napot, hogy legyőzzem önmagamat, a korlátaimat, és a gyengeségemet.

Katarzis

Van az az érzés, amikor elönt a boldogság, szétárad az ereimben az endorfin, és olyan felfokozott érzelmi állapotba kerülök, mintha anyagot toltam volna. Ezt általában vagy a nagyon hosszú futások után, vagy egy-egy rövidebb, de intenzív (interval) edzés után szoktam érezni. És most is, a 31. km-nél. Fájtak a lábaim, fáradt voltam, de annyira egyben voltam, és úgy éreztem, otthon vagyok, ott a Velencébe vezető bicikliúton, hogy megállás nélkül potyogtak a könnyeim. Eggyé váltam a tájjal, hallgattam a motivációs zenéimet, és olyan érzelmi cunamim volt, hogy a szélcsatorna ehhez képest lágy tavaszi szellő volt. Boldog voltam, hogy az eddigi akadályokat leküzdöttem, és már tudtam, biztos voltam benne, hogy meg fogom csinálni. És igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyi van még hátra :)))

Az utolsó 10+8 km

32 km után értem vissza Velencére, de nem álltam meg, haladtam tovább, hisz hátravolt még 18 km. Elhatároztam, hogy futok még 9-et, aztán visszafordulok, és pont meglesz az 50. Végül 5 km-nél fordultam vissza, mert elfogyott a vizem, és ivókutat sehol nem találtam. Itt elfogott a páni félelem, ugyanis a megszokott kis rendszerem tartott egyben, most pedig nem volt már rendszerem, merthogy nemcsak a vizem, de a Perpetuem is elfogyott. Hupsz, véletlenül az első órában is ittam egy adagot, így az utolsóra már nem maradt. Pedig milyen szuper szertartásom volt: minden egész órában ittam 1 deci Perpetuemet, rá egy kis vizet, majd áttöröltem az arcomat és a kezeimet nedves törlőkendővel, aztán írtam 1-1 üzenetet a férjemnek. Utána 20 percenként csak vizet ittam, aztán egészkor megint a szokásos CH töltés, üzenet, arctörlés. Most, hogy ez az egész az borult, nem nagyon tudtam mibe kapaszkodni. És hátra volt még 8 km... Két szakaszra osztottam a fejemben a maradék távot. Egy 10 km-es szakaszra, és egy 8-asra. Így hát visszafutottam a kocsihoz, amit sikerült egy akkora emelkedőn hagynom, hogy csak komoly kínszenvedés árán tudtam megközelíteni. Levettem magamról a zsákot és az övtáskát is, ettem egy falat banánt, ittam vizet, és "üresen" indultam neki az utolsó 8-asnak. Úgy voltam vele, hogy nem szeretném többé cipelni a cuccaimat, egy óra alatt meg elleszek. Csakhogy azt a 8-ast nem egy óra, hanem 1 óra 20 perc alatt tettem meg, és rendesen eléheztem közben. A Perpetuem addig teljesen egyben tartott, de az utolsó majdnem másfél óra, ami alatt nem volt frissítésem, az kőkemény volt.

Pedig még egy négylevelű lóherét is találtam, miközben épp azon voltam, hogy ráeresszem a testemet egy padra. De inkább csak letéptem, és futottam tovább, a padon heverészést meg elhalasztottam.

A 46.kilinél már csak a sütire tudtam gondolni, és telefonos segítséghez folyamodtam. Felhívtam a férjemet, megmondtam, hogy én most nem tudok beszélni, de őt nagyon szívesen hallgatom. Beszéltem a kisfiammal is, és amikor meghallottam a hangját, eleredtek a könnyeim. Utána beszéltem a szomszédasszonnyal és a barátnőmmel is, így azért gyorsabban ment az idő.

Az utolsó 2 km-en ismét egyedül voltam, de akkor nagyon jólesett. Befelé figyeltem, láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy megcsináltam. Amikor az órám 50 km-t mutatott, már erősen törölgettem a könnyeimet, és el sem hittem, hogy sikerült. Leültem a fűbe, és azt mantráztam, hogy megcsináltam. Legszívesebben ott maradtam volna még jó sokáig, bámulni a lemenő nap sugarait, és csak nézni ki a fejemből, de időközben elég hűvös lett, úgyhogy gyorsan lenyújtottam, és bemenekültem a kocsiba a hipotermia elől.

A parton betoltam 4 palacsintát, fél lángost és fél l kólát. Szükségem volt rá, az órám szerint ugyanis több, mint 4000 kCal-t égettem el. Napi 1700-at eszem, szóval ez brutál. Este mondta a férjem, hogy álljak rá a mérlegre. Márpedig azt mindig csak reggel, üres gyomorral szoktam, most ráálltam a palacsinta-lángos kombó után, és 64 helyett 63-at mutatott. Yeaaahhh!!! Csajok! Csak napi 50 km-t kell futni a napi 1kg-os fogyáshoz :DDDDD Hehhh :)

A kaja után bepattantam a kocsiba, és másfél órás vezetés után otthon is voltam.

Státusz

Összességében elég jól vagyok. Jó hír, hogy a térdeim szuperül bírták, csak a 46.km környékén éreztem őket egy pillanatra. Most azért jegelnem kell őket, de ez nálam tök normális.

A combközelítőimben, a hátamban és a hasamban irdatlan nagy izomláz van, asszem kissé jobban rá kéne gyúrnom a core izmokra...

Az arcom szénnéégett, de másnapra a pirosság átment barnába.

A megfázást azért érzem, hogy bújkál bennem, remélem sikerül kiűznöm, most ezen vagyok.

Mozgáskultúra: erősen pingvinre hajaz, jó sok nyögéssel.

És jöjjenek a számok: 6 óra 29 perc alatt hoztam össze ezt az 50km-t. Elgondolkodtam a novemberi 6 órás versenyen, hogy minek megyek én oda, semmi értelme, aztán rájöttem, hogy mindig van értelme. Azért megyek oda, hogy fél órát faragjak az időmön. Kíváncsi vagyok, hogy organizált kereteken belül, szélcsatorna és eltévedések nélkül vajon mire vagyok képes.