Azt hiszem tavaly nyáron lehetett, mikor futni indultam a Margitszigetre. Nem volt sötét, délután 4 óra körül volt. A kellemes idő ellenére viszonylag kevés futóval találkoztam a szigeten, mert akkor zajlott a rekortán felújítása. Mikor egy nagyobb csapat munkás mellett futottam el, hirtelen kaptam magam mellé három futótársat; csak rajtuk nem volt se futóruha, se futócipő. Valószínűleg azért jöttek utánam, mert mikor a

munkás csapathoz értem, akkor néhányan helyet adtak nekem, hogy elfuthassak mellettük, ugyanis teljesen elfoglalták az utat. Én ezt megköszöntem. A "köszönöm" pedig nyilván azt jelenti, hogy "tetszel haver, gyere utánam, mert én biztosan akarok tőled valamit". Egyértelmű, nem?
Szóval hirtelen hárman futottak mellettem. Én rájuk se néztem, korábban mindig bevált, ha levegőnek néztem a kellemetlenkedőket. Ők meg csak nyomatták a baromságokat:
- Na mi van? Csak ilyen gyorsan tudsz futni?
- Nézd csak! Én is tudok így futni!
- Most elkísérünk végig, jó?
- Ne aggódj, melletted maradunk!
Kezdett bennem felmenni a pumpa... Aztán a dühöt egyik pillanatról a másikra felváltotta az ijedtség, mikor észrevettem, hogy egy olyan bokrokkal teli szakasz felé közeledünk, ahol tényleg egy lélek sincs. Ekkor megálltam, szembefordultam velük, és rájuk üvöltöttem, hogy most pedig azonnal takarodjanak a büdös picsába! Kétlem, hogy ettől megijedtek volna, inkább meglepődtek, de a kifakadásom okozta hatásszünet elég volt ahhoz, hogy gyorsan leléceljek.

Iszonyatosan remegtem utána, és baromi mérges voltam magamra, amiért otthon hagytam a paprika spray-met... Aztán elgondolkodtam azon, hogy mégis mit érhetett volna az a spray három pasi ellen...
Az eset után sokáig rettenetesen féltem minden futásnál, hisz mindez fényes nappal, abszolút nem kietlen területen történt. Mérges voltam, hogy miért nem lehet biztonságban futni, miért kell még futás közben is a hátam mögé nézni... A miértekről ódákat lehetne zengeni, de ezt most inkább kihagyom... Maga a tény a fontos. Az a tény, hogy futás közben sem vagyunk biztonságban... Itt van az én történetem... Vagy azé a nőé, akit a kedvenc futóhelyemen erőszakoltak meg... Vagy egy nagyon kedves ismerősöm esete, mikor a barátnője fenekére csaptak többször is futás közben, pedig nem egyedül futott... Vagy az anyuka, akit mutogatós zaklatott fényes nappal futás közben... És még sorolhatnám.. Biztos vagyok benne, hogy sajnos nagyon sok ilyen történetet lehetne még mesélni...

Senkit sem szeretnék megijeszteni. A célom nem az ijesztgetés, hanem a megelőzés segítése.
Mégis mit lehet tenni, ha megtámadnak?

Hamarosan jövök egy újabb bejegyzéssel, amiben megmutatom, hogy én milyen módszereket és eszközöket alkalmazok.
Addig is itt van erről egy nagyon szuper cikk a Futásról nőknek blogon, nekem sokat segített!!

Itt a tél, korán sötétedik, későn világosodik, vigyázzunk magunkra!!!