A harmadik szülésem története -kórházban, mégis egyedül ;)

2019. január 12. - ultrafutanya

A harmadik szülésem, vagyis ez volt a leghihetetlenebb az eddigiek közül. Az orvosom csak annyit mondott rá, hogy ő se nagyon hinné el, ha nem a saját kismamája lennék. 

lenaszuletes.jpg

Az orvosi statisztikák szerint többedik terhességnél gyakori az, hogy a kitolási szakasz lerövidül, viszont maga a vajúdás sokkal fájdalmasabb és hosszadalmasabb folyamat lehet, illetve a szülés után a méh összehúzódásának folyamata is fájdalmasabb. Igen, ez mind igaz volt nálam is, de most hagyjuk a statisztikát, jöjjön a sztori.

Az első és legfontosabb dolog, amit megemlítenék, hogy a harmadikat indított szülésnek terveztük. Ha még emlékeztek az első szülésem történetére (itt olvashatjátok), akkor tudjátok, hogy mivel 9 nap túlhordás után sem bújt ki, indítani kellett, és minden rendben ment, viszonylag gyorsan, abszolút komplikációmentesen, természetes úton született meg az első kisfiam. Sokaknak van az indítással kapcsolatban negatív élménye, például hogy az oxytocin (amit az indításhoz használnak) csak ront a dolgokon, vagy emiatt került sor császárra, stb. De a rohamszülő alkatoknak ez általában nem szokott bezavarni, úgyhogy semmi rossz érzet nem volt bennem az indítással kapcsolatban. Főleg úgy, hogy -ahogy említtettem- az elsőnél is minden rendben volt. Sőt, mivel a második szülésem már egy igazi rohamszülés volt, hiszen rögtön 5 perces fájásokkal indult, és szinte már kint volt a feje, mire beértünk a kórházba (itt olvashatjátok), ezért az orvosom biztos volt benne, hogy a harmadik sem lesz lassú menet. Márpedig nekem antibiotikumot kell kapjak vajúdás közben. Miért? A második szüléstörténetem végét ha elolvassátok, feleleveníthetitek az infót. Tudtuk, hogy ha magától indulna be ez a szülés, akkor örülhetünk annak, ha időben érünk be a kórházba, akkor pedig megintcsak nem lesz idő az antibiotikumra. 

A nagy terv az volt, hogy a kiírt időpont előtti napon, szombaton indítjuk a kisasszonyt a nagyvilágba, mert aznap nem kellett ügyelnie az orvosomnak, végig ott tudott volna lenni. Volna, merthogy nem így alakult a dolog: a tervezett előtti napon ugyanis beindult a szülés.

Már pár nappal korábban éreztem, hogy nagyon közel van a szülés pillanata. Egyrészt szinte alig mozgott már a kiscsaj, ő is készült élete első nagy kalandjára. Másrészt pedig állandóan fájásaim voltak. Mivel ezek rendszertelen időközönként (7-9-12 perc) jöttek, ezért tudtuk, hogy még nem szülünk, de a biztonság kedvéért szinte minden nap voltunk bent CTG-n. 

Ahogy írtam, egy szombati napon szerettünk volna indítani. Előző nap, pénteken már a férjem szabin volt, épp a Decathlonban vásároltuk a fiainknak a közelgő úszótanfolyamhoz szükséges eszközöket. Eközben is folyamatos fájásaim voltak, de mivel már napok óta ez ment, és még mindig veszettül rendszertelenek voltak, próbáltam túlélni, és nem foglalkozni velük. A telefonomban el volt mentve egy jegyzet, oda írtam fel a fájásokat, azon keresztül figyeltem mikor lesznek végre rendszeresek. Na szóval ott vásárolgattunk a Decathlonban. Nevezhetnénk vajúdva vásárlásnak is: mikor jött egy fájás, akkor megálltam, megkapaszkodtam egy polcban, aztán mentünk tovább. Mi sem természetesebb, mint Decathonban vajúdni. 

Mikor hazaértünk, már elegem volt az állandó fájásokból, de tartotta bennem a lelket az, hogy másnap úgyis be lesz indítva, véget ér ez az időszak, és a kezemben tarthatom a picilányt. Úgy döntöttem hamarabb véget ér ez a nap, ha megpróbálom a hátralévő részét átaludni. Le is feküdtem, a férjem pedig elment a fiúkért az oviba. Én nyilván nem tudtam elaludni, folyamatosan írogattam a fájásokat a telómba. A káosz fájásokból épp akkor lettek szép, percre pontos, rendszeres fájások, amikor ők hazaértek. Persze hány percesekkel is indulhatott már megint, ha nem 5 percesekkel? Azonnal szóltunk anyósoméknak, hogy jöjjenek vigyázni a gyerekekre. 

Útközben jeleztük az orvosomnak, hogy idő van. Mivel másnapra terveztük az indítást, ő épp egyedül volt otthon a pici gyerekével. Mivel hirtelen nem volt kire hagynia a babát, és egyébként is elég közel lakik a János Kórházhoz, megbeszéltük, hogy amint élessé válik a dolog bejön, és addig max odaadja a kollégáknak a gyereket (mármint a sajátját :D ). 

Hárman voltak bent a szülőszobában: két idegen szülész-nőgyógász és az a szülésznő, aki teljesen véletlenül az előző szülésemnél is bent volt. Az még a Péterfyben történt, de ahogy az orvosom, úgy ő is átjött a János Kórházba. Én egészen addig, amíg meg nem vizsgáltak, biztos voltam benne, hogy már nincs sok hátra. Egyikőjük megnézte a méhszájat, és csak annyit mondott, hogy "ez még órák kérdése". Na azt hiszem itt szakadt el nálam a cérna. Mi az, hogy órák kérdése, hiszen én már érzem, sőt biztos voltam benne, hogy ez már a végjáték. Itt apró betűvel megjegyezném, hogy 20 perc múlva kint volt a kislányom, de ne szaladjunk ennyire előre ;) 

Szóval én összeomlottam. Mint amikor fejben szétesel futás közben. Eszméletlen fájdalmaim voltak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy én ezt még órákig kibírjam. Azt hajtogattam, hogy soha többet nem szülök, és menyire utálom ezt. A helyzetet csak rontotta, hogy bármikor megvizsgálták a méhszáj állapotát, az valami kegyetlenül fájt. Az egyik doki burkot repesztett, merthogy megint nem folyt el magától a magzatvíz. A másodiknál is volt burokrepesztés, ami inkább megkönnyebbülést hozott, nade ez a mostani... rettenetesen fájt, biztos voltam benne, hogy ez valami kókler burokrepesztés, és lehetne sokkal szakszerűbben is csinálni. Nem is akartam, hogy hozzám érjenek, az oldalamra feküdve vártam a "véget". Aztán egyszercsak jelzett a gép: vészesen alacsonyra csökkent a kislány szívfrekvenciája, ezáltal az oxigénellátottsága is. Kaptam oxigénmaszkot... Ekkor már a férjem is megijedt. Én pedig hihetetlennek tartom, hogy nem vették észre, hogy idő van, és a gyerek csak azért nem kap levegőt, mert a szülőcsatornából kéne kinyomni. A bent lévő két orvos folyamatosan tájékoztatta mobilon az orvosomat, Kia doktort. Gondolom neki is azt mondták, hogy "órák kérdése"... Még szerencse, hogy ismer és elindult be a kórházba úgy, ahogy volt: gyerekestül. A kálváriám végét és azt, hogy a kislányomnak semmi baja nem lett, egy valakinek köszönhetem: a bent lévő ügyeletes szülésznőnek. Ő is megvizsgált (érdekes az nem fájt), de hiába mondta a két orvosnak, hogy szerinte közel van már a szülés időpontja. Miközben ők tanácstalanul fel-alá járkáltak a szobában, a szülésznő odajött a fejemhez és miközben a gépet figyelte, azt mondta nekem, hogy próbáljak meg nyomni egyet, az majd felgyorsítja a vajúdás folyamatát. Én pedig szót fogadtam: nyomtam egyet, a következő pillanatban pedig kint volt a kislányom a lepedőn. Persze senki sehol, a férjem "úristen kint van!" felkiáltására ugrott oda az ágyhoz mindenki. Ebben a minutumban lépett be az ajtón a Kia doktor széles mosollyal az arcán, amit azonnal a teljes megdöbbenés arckifejezése váltott fel. Meghúzta a lépéseit, úgyhogy ő ért oda elsőként az ágyamhoz és vette fel a kislányomat a lepedőről. 

Nekem csak az volt a fejemben, hogy na látjátok én megmondtam, hogy nem órák kérdése ez. Felfoghatatlan, hogy teljesen egyedül, ismét fájdalomcsillapítás nélkül szültem meg a kislányomat. Amikor a szülés után megvizsgált az orvosom, nemhogy semmiféle sérülést nem talált, de a méhlepény is maradéktalanul távozott, teljesen "tiszta" volt a méhem. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy annak ellenére, hogy a gyorsaság miatt most sem volt idő az antibiotikumra, most szerencsére nem fertőződött meg a kislányom. 

Legközelebb már a negyedik gyermek születésével jövök, alig három hét van hátra :) 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ultrafutanya.blog.hu/api/trackback/id/tr1514557760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.