Második szülésem története - a villám gyorsaságával 4/2.

2018. december 17. - ultrafutanya

Elhatároztam, hogy mire megszületik a negyedik gyermekem, megírom az első három születésének történetét, jobb később mint soha alapon :D Nemrég megírtam az elsőét, most akkor következzen a másodiké.

balu1.JPG

2011. szeptember 16-ra voltam kiírva a kisebbik fiammal. Ennek a csodás napnak a hajnalán arra ébredtem, hogy keményedik a hasam. A várandósság vége felé ez teljesen normális, ezekkel az összehúzódásokkal (jóslófájásokkal) készül a méh izomzata a szülésre. Át is fordultam gyorsan a másik oldalamra, próbáltam tovább aludni. Kis idő múlva megint jött egy keményedés. Mikor ránéztem az órámra, meglepődve láttam, hogy alig 5 perce volt az előző. A kb harmadik, percre pontosan 5 perces időközönként érkező fájásnál ébresztettem a férjemet. Mivel az első babánk nem akart magától megszületni, hanem 9 nap túlhordás után ki kellett őt robbantani, ezért fogalmunk sem volt milyen az, amikor magától indul be a szülés. Azt hiszem ezzel a szüléssel olyan nagy tapasztalatbombát kaptunk, amire egyikőnk sem számított. Mert nem gondoltuk volna, hogy a legkevésbé valóságszagú hollywood-i filmek forgatókönyve szerint fog ez most lezajlani, ahol két nyögés után baba van. :D Korábban azt beszéltük meg az orvosommal, hogy 5 perces fájásoknál induljunk be a kórházba szép nyugiban. Na mivel alapból 5 percesekkel indult az egész, nem volt mit tenni: hívtuk is anyósomékat, hogy jöjjenek vigyázni a 14 hónapos "nagy"fiunkra, amíg mi bemegyünk a kórházba szülni. 

Elhatároztam, hogy letusolok és átvedlek a szülő szerkómba, amíg ők ideérnek. A fene gondolta volna, hogy azalatt a pár perc alatt, amíg bementem a zuhanykabinba, az 5 perces fájásokból hirtelen 2 percesek lesznek. Ezek már fájtak ám rendesen. Mivel 2 percenként kétrét görnyedtem a fájdalomtól, hát elég gyötrelmesen ment a készülődésem. Ezidő alatt a férjem kicuccolt a kocsiba, és felhívta a Kia doktort, meg a szülésznőnket Adrit, hogy indulunk a kórházba. 

Végre nagy nehezen (f)elkészültem az indulásra: négykézláb, a nappaliban próbáltam elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy abban a szűk 2 percben, amíg nem jön fájás, hirtelen kisprinteljek az autóba és mehessünk. Anyósom ebben a pillanatban lépett be a bejárati ajtón, és végre a nyitott ajtó adott nekem akkora löketet és motivációt, amit ki is használtam: nyomtam egy vajúdó-sprintet, szegénynek elmormoltam egy "el az útból"-t, a következő pillanatban már a kocsiban ültünk. 

Az egész villámgyorsan történt. A férjem rekordidő alatt vezetett be a kórházba (inkább nem írom ki hány km-t mennyi idő alatt tettünk meg :D). Nem kellett mondanom, hogy siessen, elég volt annyit elárulnom, hogy már nincsenek periodikusan ismétlődő fájásaim, mert folyamatosan csak fájást érzek, és levegőt sem merek venni, mert egy nagyobb légvételnél tuti megszülnék ott az anyósülésen. Szóval ő nyomta a gázt, én meg próbáltam befelé figyelni. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben: pl. hogy a piros lámpánál a mellettünk lévő autóban vajon megfordul-e a fejükben, hogy én most itt épp szülök; illetve arra a nagyon kedves ismerősömre is gondoltam, aki azt mesélte, hogy fájdalomcsillapító nélkül tervezte és így is szülte meg a babáját, hogy tudja milyen az (hát 20 perccel később már én is tudtam milyen :D ). No hát nekem csak az járt a fejemben, hogy ki az a hülye, aki ezt önként és dalolva vállalja, érjünk már be a kórházba, hogy kaphassak valamit, amitől majd nem fáj, mert ez kegyetlen. Éltem már át kőkemény fájdalmakat korábban is: 14 évesen stroke-ot kaptam, az se volt piskóta, ráadásul utána rendszeresen nagyon durva, végtagbénulásos migrének gyötörtek elég nagy gyakorisággal.. nade ez a fájdalom.. Kb csak azért bírtam ki olyan szép nyugiban a kocsiban, mert meg voltam róla győződve, hogy a kórházban hamarosan kapok valamit, amitől ez elmúlik. Én, a kis naív :D (Persze kaptam is valamit a kórházban, amitől elmúlt a fájdalom: a kisfiamat :D nade ennyire ne szaladjunk előre)

A kora reggeli időpontnak hála a Péterfy Sándor Utcai Kórház bejárata előtt rengeteg hely volt, nem kellett keresgélni, simán le tudott parkolni a férjem, és rohant is be, hogy hozzon egy kerekesszéket, amivel beguríthat. Én viszont olyan elanyátlanodva éreztem magam a kocsiban egyedül, hogy képtelen voltam megvárni őt (leginkább attól féltem, hogy mire visszaér, már kint lesz a baba), ezért inkább kimásztam a kocsiból, és megpróbáltam egyedül, kétrét görnyedve megtenni azt a pár lépést a bejáratig. Elég szánalmas, vagy riasztó látványt nyújthattam, merthogy az utca emberei elkezdtek körém gyűlni, kérdezgették hogy kell-e segítség. Egy nénike még meg is támasztotta a karomat, hogy kapaszkodjak belé. Ejj mondom, ha tudom, hogy 6:45 körül ennyi idegen emberrel fogok találkozni az utcán, akik mind körülöttem fognak sündörögni, akkor talán vettem volna bugyit a hálóing alá :D Szerencsére ebben a pillanatban már újra mellettem termett a férjem, úgyhogy az idegenlégió lepattant mellőlünk. Épp a lépcsővel küzdöttünk, mikor megérkezett a Kia doktor, aki parkolás közben kiáltott oda hozzánk a kocsiból, hogy azonnal jön utánunk. 

Az ügyeletes szülésznők (olyan gyorsan történt minden, hogy Adri sajnos csak a szülés utánra ért be) azonnal kerítettek egy szabad szülőszobát. Először megpróbálták megcsinálni a papírmunkát, amihez először a nevemet kérdezték. Én a hosszú verziót használom és azt is szeretem (pedig anyám régen csak akkor hívott így, ha meg akart feddni :D), és mindig kiborulok azon, hogy az emberek becézni akarnak, mert lusták kimondani egy 8 betűs szót. Viszont akkor, ott jó mélyen elgondolkodtam, hogy ilyen szülési fájdalmak mellett hogy fogom én azt kimondani, hogy Georgina. Nem is nagyon ment, ezért vittek rögtön szülni :D Az egyikőjük pikk-pakk burkot repesztett, amíg odakint a férjem beöltözött a steril ruhájába. Ez a burokrepesztés semmilyen fájdalommal nem járt, de mivel a magzatvíz magától nem folyt el, így szükség volt rá, hogy a gyerek azért mégse burokban szülessen meg :) Én azonban jól megijedtem, hogy ezek itt mindjárt levezetik a szülést, mikor én senki mással nem vagyok hajlandó szülni, csak a Kia doktorral, úgyhogy a nagy némaságomat egy halk "hol a Kia doktor"-ral törtem meg, mire ők elkezdték egymásnak továbbadni a "Kia doktor kismamája" szólamot. Erre mindegyikőjük hátrébb lépett kettőt, és a folyosó végéről már hallottuk a megnyugtató választ: jön a Kia doktor! 

A következő pillanatban már oda is lépett az ágyam mellé, megfogta a kezem, én pedig könyörögve néztem rá és mondtam neki, hogy most rögtön kérek fájdalomcsillapítót, mire ő együttérzően csak ennyit mondott: - nade drágám! Most már nincs idő erre, mert kint van a feje, szülünk! 

Nagyon sokat adhat vagy vehet el egy szülésnél az, hogy milyen a kapcsolat a kismama és az orvosa között. Én egy pillanatra sem pánikoltam, abszolút megbíztam benne, és a pillanat töredéke alatt kalibráltam át magamat fájdalomcsillapítót kérő vajúdó nőből azonnali szülő nővé. Mivel az első szülésem is a gátvédelem jegyében zajlott, most is erre készültünk. Márpedig ha valaki gátvédelemmel akarja csinálni, akkor ott pontos forgatókönyv van, nem csak úgy random kinyomjuk a gyereket oszt kész ;) Ilyenkor követni kell az orvos utasításait,, és csak akkor és csakis addig nyomni, amikor és amíg ő azt mondja. Na hát én az első nyomásra le akartam már tudni ezt az egészet, úgyhogy kissé túltoltam a nyomást, az ügyeletes szülésznő szólt rám, hogy inkább fogadjak szót a Kia doktornak, különben repedni fogok, azt meg baromira nem akarjuk (egy gátrepedésnél még a gátmetszés is ezerszer jobb, szóval senki ne menjen a feje után :DD). A férjem kb itt lépett színre, mert -ahogy már mondtam- rettenetesen gyorsan zajlottak az események, alig volt ideje magára kapni a steril ruhát. Hajszálon múlott ez a repedés dolog, de visszafogtam magam, és a második nyomásra 6:50-kor már kint is volt az én gyönyörűséges kisebbik fiam a maga tökéletes 3690 g-jával és 55 centijével.  . 

balu2.JPG

Amíg őt lemérték-letisztították-felkarszalagozták, addig én kaptam egy nagy vitaminbombát infúzió formájában, és vagy 8 réteg takarót, mert a rengeteg adrenalin miatt szülés után úgy vacogtam és reszkettem, mint aki meg akar fagyni. Nagyon szép emlékként maradt meg bennem ez az egész, de van még valami, ami ezután jött, és eléggé beárnyékolta az első 9 napunkat.

Az orvosommal nemcsak azt beszéltük meg előre, hogy majd ha eljön az idő, akkor 5 perces fájásoknál indulunk be a kórházba, hanem azt is, hogy majd vajúdás közben antibiotikumot fogok kapni. Erre azért lett volna szükség, mert a 36. héten pozitív lett a BSH tesztem, ami annyit tesz, hogy van bennem egy olyan baktérium, ami rám semmilyen hatással nincs, a babát viszont megfertőzheti szülés közben, és ha így lesz, akkor annak komoly károsodás, vagy halál is lehet a vége. Mivel ez egy villámgyors szülés volt, az antibiotikumra nem volt idő. Maguk az orvosok sem tudják megmondani, hogy ez 100%-osan segíteni fog-e, biztonsági procedúraként megkapja az anyuka a vajúdás közben, szülés után pedig megkapja a baba is. Ennek ellenére, hogy ő kapott antibiotikumot, a vérvétel kimutatta a szervezetében a bacit, ezért másnap elvitték őt a koraszülött osztályra. Én meg ottmaradtam az üres szobában egyedül. Nem értettem az egészet. Mindenki csak azt mondogatta, hogy nincs semmi baj, csak antibiotikum kezelést kell kapnia, és figyelniük kell őt. Mégis elvitték őt egy emelettel lejjebb, és azt mondták, hogy csak 3 óránként láthatom, akkor mehettem csak szoptatni. Direkt kifizettük a drága egyágyas szobát, hogy legalább a kórházi napok alatt kettesben lehessek vele, mert otthon várt a nagyfiam, erre egyedül voltam a szobában egész nap. Az elején tartottam magam, mert azt hittem tényleg nincs nagy gond, és pár óra múlva visszahozzák. Hát nem hozták. 9 napot töltött a koraszülött osztályon. Én azalatt a 9 nap alatt rengeteget sírtam. Először azért, mert nem tudtam miért vitték el, mennyire vagyunk bajban. Aztán meg azért, mert megmondták, hogy milyen súlyos ez az egész, és igazából örülhetünk, hogy 9 nap és nem 2-3 hónap volt, amíg bent kellett lenni. Az is kiborított, hogy csak 3 óránként mehettem hozzá. A szobában feküdtem, mint egy darab fa 3 órán keresztül, aztán végre megint mehettem le hozzá a szűk folyosón, a sok-sok lépcsőn, majd vissza fel, és 3 órán keresztül megint üres tekintettel bámulni a plafont. Aztán megtört a jég! Rájöttek a nővérkék, hogy míg a pici korababákat elég három óránként etetni, sőt még akkor is nehéz őket ébreszteni, addig az én -hozzájuk képest- óriás bébimnek ez nem elég. Végül megunhatták, hogy 3 órán keresztül üvölt szegény, úgyhogy onnantól kezdve amikor felsírt a kisfiam, hívtak is a mobilomon, és én mehettem hozzá! Ez rettentő nagy segítség volt, madarat lehetett volna fogatni velem! Mert előtte sokszor volt úgy, hogy mire én mehettem hozzá, szerencsétlen már annyit sírt, hogy addigra aludt, mint a bunda, nem tudtam felébreszteni és megetetni. Mi 9 napot töltöttünk ott úgy, hogy fogalmunk sem volt (és az orvosoknak sem), hogy milyen kimenetele lesz az egésznek, elképzelni sem tudom milyen az, amikor valakinek hónapokat kell ott töltenie. Végignézni, ahogy másokat hazaengednek, de ti még maradtok. Senkinek nem kívánom ezt az idegtépő 9 napot, de szerencsére nem lett semmi baj, egészségesen hagyhattuk el a kórházat <3 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ultrafutanya.blog.hu/api/trackback/id/tr7414424534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.