Az első és egyben legnyugodtabb szülésem története 4/1.

2018. október 31. - ultrafutanya

Nincs kismama a földön, aki ne tűkön ülve várná a babája megszületését: legyen az az első gyermek, vagy akár a többedik. Naná, hogy én is így voltam ezzel. Folyamatosan csak visszaszámoltam a hátralévő napokat, mígnem végül mind elfogyott, de az első gyermekem csak nem akart megszületni.

Ha azt mondom a szülés kiírt időpontja előtti pár nap a legnehezebb, a legizgalmasabb és a legtürelmetlenebb időszaka a varázslatos 9 hónapnak, akkor nem azt mondom, hogy ez hazugság, de azért némi pontosításra szorul: merthogy létezik még egy olyan időszaka a várandósságnak, ami alatt még intenzívebbé válnak ezek az imént felsorolt legek. Ez pedig a túlhordás időszaka. Ekkorra már azt hittem találkozhatok a kisfiammal, helyette már mozdulni alig bírtam, aludni szinte semmit nem aludtam: éjszakánként állandóan pisilni jártam és őrült nagy kényszert éreztem a vasalásra (megj.: soha életemben előtte, se utána nem vasaltam annyit, mint az első szülésem előtti napon), fel-alá járkáltam a babaszobában. Nyilván jobb lett volna rápihenni a szülésre, de egy bezsongott, szülésközeli állapotban leledző kismamának ugyan mondhatja bárki, hogy pihenjen ;) Hosszas, az orvosommal Kia doktorral való egyeztetések után végül a +9. napon beindítottuk a szülést (merthogy ha a kisfiamon múlik, még mindig bent lenne :D ).

Ez egy békés szombati nap volt 2010. július 3-án. Egy olyan nap, amikor az orvosomnak nem kellett dolgoznia, nem ügyelt, így az összes figyelmét nekem szentelhette. Reggel 7-re mentünk a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, ahol ő és a szülésznőm Adri, már vártak. Mire átöltöztem, elintéztük az adminisztrációt, elfoglaltuk a szülőszobát, már 9-et ütött az óra. A karomba bekötötték a kanült, és megkaptam az oxitocint. Szép lassan fájásaim is lettek. A mellettem lévő szobában annyira üvöltött egy anyuka, és kiabálta, hogy ő nem bírja tovább, szedjék ki belőle, hogy.. ez annyira megijesztett, hogy én akkor ott eldöntöttem, hogy szép csendben fogok szülni, az energiáimat pedig nem pazarlom el hangoskodásra (persze mindenki úgy szül, ahogy neki a legjobb: ha számára az üvöltés bír fájdalomcsillapító hatással, akkor tegye azt ;) ). Ezért amikor fájásaim voltak, akkor befelé fordultam, csak magamra és a babára figyeltem. Mikor épp nem volt fájásom, akkor a férjemmel, vagy az édesanyámmal beszélgettem, ettem-ittam, sétálgattam. Ez utóbbi tevékenység közben egyszercsak elfolyt a magzatvíz. Utána egyre jobban erősödtek a fájások. Az orvosom bekötötte az epidurált, mert ha már nagyon benne jártunk volna a fájásokban, nem tudtam volna mozdulatlan maradni, akkor már nem biztos, hogy be lehetett volna kötni. A bekötésről annyit, hogy semmit nem éreztem, főleg fájdalmat nem. A férjem viszont egyszercsak kidőlt, összeesett az ágy mellett. Szegény nem bírta a látványt, ahogy azt a hosszú tűt a gerincembe nyomja a doki. Kis aranyos :) A Kia doktorral megbeszéltük, hogy akkor kapom csak az érzéstelenítőt bele, ha én szeretném, de azt tudjam, hogy onnantól, hogy beadják nekem az anyagot, kell neki 20 perc hatóidő. Persze kemény vagyok, mint a kád széle, úgyhogy csak jóval később kértem, amikor már igazán erősek voltak a fájások. Ezután továbbra is éreztem a fájásokat, csak épp nem haltam bele. Az első szülésnél mindenképpen szerettem volna energiát tartalékolni a végére, a kitolási szakaszra, az epidurál pedig egy olyan fájdalomcsillapítási módszer, ami nem jut el a babához, nem lesz tőle kába a születése után. Két kellemetlenséget tudok megemlíteni: az egyik, hogy mivel deréktól lefelé nem éreztem semmit, katétert kötött be a szülésznőm. Nem fáj, meg semmi, csak ez számomra olyan helyzetidegen volt, ez a katéter dolog :D A másik, hogy kell egy kis idő mire kiürül a szervezetből, ezért szülés után felülni se nagyon tudtam egy rövid ideig (na nem mintha hirtelen szaladgálni támadt volna kedvem), habár a szülőszobán az első szopizást így is sikerült megejteni. Annak viszont nagyon örültem, hogy a záróakkord idején még hatott a szer. Mert az oké, hogy megszületik a baba, nade ezzel még nincs vége a dolognak. Én az eddigi összes (3) szülésemnél arra gondoltam végig, azért tűrtem (a másik kettőt fájdalomcsillapítás nélkül szültem), mert tudtam, hogy ezek a megpróbáltatások vezetnek az én kis csodáimhoz. Nade miután megszületnek a babák, és a boldog apukákkal kísérve eloldalognak velük a szülésznők megmérni, megmosdatni őket, akkor azért az orvosnak és az anyukának még dolguk van egymásssal. Ilyenkor ellátják a gátsebet-sérülést (szerencsére eddig mindhárom alkalommal ép gáttal úsztam meg a dolgot :) ), illetve átnézi az frissens(z)ült anyuka méhét, na meg persze még a méhlepényt is meg kell szülni... Hát ez a méhátnézés nekem mindig a legkellemetlenebb élményeim közé tartozott. Valahogy van bennem egy ilyen kapcsoló, hogy amíg a gyerek születéséről van szó, addig elviselek én bármit, egyéb esetben meg hagyjanak már békén, és képes vagyok egy rákszűrésbe is belehalni :D Szóval örültem, hogy legalább az elsőnél nem éreztem ezt az utolsó momentóját a szülésnek. De senkit nem akarok megijeszteni (hiába van most épp Halloween), én vagyok ilyen, hogy ezt nem tartom túl kellemesnek. Nade vissza a vajúdáshoz...

Délután 4-kor, mikor épp a barátnőim voltak bent nálam, a szülésznőm kimondta a varázsmondatot: mindenki menjen ki (kivéve apukát), itt a baba, szülünk! Atyaég, de izgatott lettem! Végre-végre eljött a pillanat!! Már a várandósság elején fel sem merült más opció, minthogy apás szülésünk legyen. Nekem nagyon is sokat jelentett a jelenléte, hogy enni-inni adott, mikor kértem, jött velem sétálni, fogta a kezem és bíztatott folyamatosan. A kisfiunk születésének pillanatában a férjem tekintetében minden benne volt: mivel végig mellettem volt, tudta, hogy mekkora munka megszülni egy babát, mert az egészben ő is részt vett, nemcsak a végén kapott egy csodás csomagot, hanem végigélt velem mindent, amit lehetett. Azt is megbeszéltük, hogy nem fogja elvágni a köldökzsinórt, számomra ennek a mozdulatnak a szimbolikája túl erős. Értem én, hogy próbálnak valamilyen konkrét feladatot az apukának is adni, és ez tűnik elég férfias cselekedetnek, de ő enélkül is olyan lelkiállapotban volt, enélkül is érezte rajtam, milyen fontos a jelenléte, nem kellett neki a nemes feladat, hogy még ha szimbolikusan is, de szétválasszon minket a kisfiammal. Megint elkalandoztam, szóval végre eljött a pillanat! Az élet minden területén szeretem a megmérettetéseket, a kihívásokat (vajon miért is szeretek hosszúakat futni :D), ezt is annak éreztem, és már nagyon szerettem volna teljesíteni a lehetőségeimhez mérten úgy, hogy semmi ne maradjon bennem (mármint szó szerint ne maradjon bennem a gyerek :D ), és hogy utólag ne érezzem azt, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Úgyhogy nagyon figyeltem az orvosomra és a szülésznőmre. Amikor azt mondták pihi van, akkor próbáltam ellazulni, amikor pedig azt mondták nyomjak, hát én nyomtam. Úgy, mint még soha előtte. A harmadik tolásra már kint is volt a kisfiam. A fájdalomcsillapítás ellenére tisztán éreztem, ahogy kibújik a válla, aztán a lábai is kicsusszannak. Ez egyszerűen hihetetlen érzés. A következő pillanatban hallottam őt sírni, majd rá is helyezték a mellkasomra. Csodás pillanat volt. Nem bírtam felfogni, hogy az én kerek pocakomból egy ilyen csudaformás, egészséges, 3800 g 59 centi kisfiúcska bújhatott ki. Egy igazi pici baba, egy egyedülálló, megismételhetetlen élőlény, aki mostantól az én felelősségem, és akit mindennél jobban fogok szeretni. Így indult hát az én szülői pályafutásom, a legnagyobb kaland az életemben 8 évvel ezelőtt, 21 évesen és 358 naposan, méhecskés hálóingben :) 

img_0597.JPG

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ultrafutanya.blog.hu/api/trackback/id/tr6514334541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.