Mentális felkészülés versenyre

2017. október 27. - ultrafutanya

dreamstimeextrasmall_52295841.jpg

Másfél héttel főverseny előtt már nem az a cél, hogy kialakuljon a top forma. Az mostanra vagy meglett, vagy nem lett meg, attól (is) függően, milyen lelkiismeretesen lettek végrehajtva az edzések, vagy hogy milyen volt az éves sérülési ráta. Ilyenkor már nem lehet rágyúrni az állóképességre, vagy a gyorsaságra (szóval megszívtam:D). Most már csak egy valamit lehet rendbe tenni, ami legalább annyira fontos, mint a test. Ez pedig a lélek, a hozzáállás, a mentalitás. Egyszerűen mondva: a fej. Most erre kell gyúrnom.

Ilyenkor nyilván nem arról van szó, hogy megfelelő edzettségi szint nélkül bevehetjük Leonidász király szobrát, elég csak pozitív gondolatokkal traktálni magunkat.

Inkább arról van szó, hogy nem szabad hagyni elburjánzni a negatív gondolatokat, mert ha verseny alatt ezek felszínre törnek, akkor egy machete sem lesz elég ahhoz, hogy kiirtsuk őket. Innentől pedig egyenes út vezet majd a bukáshoz. Nem is olyan rég volt "szerencsém" teljesen szétesni fejben, aminek az lett az eredménye, hogy annak ellenére, hogy le tudtam volna futni, feladtam egy 34 km-es versenyt a 29.km-nél. Utána hetekig tartott, mire összekapartam magam a "gyenge, szar, rinyálós futó vagy, és még blogot is írsz róla, minek, te szerencsétlen" érzésből, de sokat tanultam belőle. Tudom, hogy a fejem a legerősebb és egyben a leggyengébb pontom. Ha odabent rendben vagyok, nem pánikolok és nem agyalok marhaságokon, akkor minden sima liba, és úgy érzem, enyém a világ, jöhet bármi, én megbirkózom vele. Ezért most összeszedtem az összes félelmemet, és átkonvertáltam őket pozitív gondolatokká.

Ellébecoltad az edzéseket, kisanyám!

Az év első felét ki kellett hagynom sérülés miatt. Június lett belőle, mire a térdem futható állapotba került. A lelkem azonban még nem akart futni, csak a sebeit akarta nyalogatni. Annyira elszoktam a futástól, az edzésektől, a mozgástól, hogy baromi nehéz volt újrakezdeni. Sokkal könnyebb volt gyenge indokokat találni (és el is hinni őket) arra, hogy én most épp miért nem tudok kimenni futni. Júliusra esett le, hogy csak áltatom magam, igazából ki tudnék menni, ha kicsit megerőltetném magam. Végül kimentem, és elkezdtem betartani az edzéstervemet is, ettől pedig elkezdtem testileg-lelkileg jobban lenni. Néha voltak rosszabb időszakaim, olyankor is hagytam el edzéseket, de 4 hónappal később mégis 50 km-t futottam a Velencei-tó körül. Megérte kimenni? Még szép, hogy megérte! 

Összességében elég sok edzést kihagytam az 5 hónap alatt, mióta újra futhatok. Ezeket már úgysem tudom bepótolni, ezért elfogadom, hogy most nem vagyok top formában, nem fogok olyan nagyot menni, mint amilyet szerettem volna, de ott leszek, és 6 órán keresztül futni fogok, és előhozom magamból az összes rejtett tartalékomat. Úgy fogom befejezni a versenyt, hogy a végén azt mondhassam: mindent megtettem, nem maradt bennem semmi.

Bánatevés level100

Az év első fele nem csak sérüléssel és futásdeficittel telt, hanem zabálással. Jó sok zabálással. Nem volt túl felemelő szembesülni azzal, hogy pont azt nem csinálhatom, ami feltölt, ami össze-és (nem utolsó sorban) karban tart. Mivel nem sportoltam, nem érdekelt, hogy minőségi üzemanyag kerüljön belém. Kissé infantilis módon még az is megfordult a fejemben, hogy na akkor majd most zabálok, ha úgyse futhatok. Majd én megmutatom (mégis mit?...)! Meg is mutattam, felszedtem 5 kg-ot, amiből 3 még mindig nem ment le. Lehet, hogy most körberöhögsz a 3 plusz kg zsírom miatt, de én igenis érzem a hatását. Érzem, hogy nem úgy teljesítek az edzéseken, hogy hamarabb kifáradok, hogy nem olyan szép a bőröm, és a közérzetem sem jött még teljesen helyre (a narancsbőr újbóli felbukkanásáról ne is beszéljünk, csss). Amikor ugyanis "tisztán" étkezem, mindezek rendben vannak. Szerencsére azonban nemrég szakszerű segítséget kaptam Eszter személyében, aki az Ensport dietetikusa. Olyan étrendet kapok tőle, ami 100%-ban az én paramétereimhez és céljaimhoz van kialakítva. Jövő szombatig nem fogok tudni túl sokat szálkásítani, de legalább feltöltődöm minőségi ételekkel és tápanyagokkal, mindezt helyes, verseny előtti, mértékletes szénhidrátfeltöltéssel, és nem féktelen, "úgyis lefutom, ez még belefér" zabálásokkal készülök. Ez magabiztossá tesz, mert tudom, hogy nem nehéz gyomorral, erős lihegésekkel tarkítva fogok majd futni, mint két hete Velencén...

Fáj a mindenem!

Lubics Szilvi könyvében, a Másfél nap az életben olvastam egy nagyon klassz dolgot a fájdalommal kapcsolatban: a férje, Gyuri mondott neki olyasmit az egyik versenye alatt, mikor a Szilvi a fájdalomra panaszkodott, hogy még jó, hogy fáj, hiszen órák óta fut, az lenne érdekes, ha semmije nem fájna. És ez milyen igaz! Nagyon érdekes a viszonyunk a fájdalomhoz. Általában mindenki menekül előle, rossz dolognak tartja, próbál megszabadulni tőle, fájdalomcsillapítókat szedünk, és úgy gondoljuk, ha fájdalom ér minket (testi, vagy lelki az teljesen mindegy most), az már maga a vég, és mindenképpen rossz. Pedig az élet nem csak habostorta meg linzer, meg csokimázas palacsinta (jujj de ennék egy nutellás palacsintát, csssss... koncentrálj... tiszta étkezés, tiszta étkezés). Ezt szeretem a futásban is. Olyan, mint maga az élet. Néha jól megy, néha szarul, képes a magasba emelni, aztán meg eleged lesz az egészből, és pár pillanat erejéig el is határozod, hogy soha többé nem futsz. Egyszer ilyesmiről írtam, hogy én ezért szeretem a futást, mert nem csak szép, hanem van sötét arca is. Jól meg is kaptam, hogy mekkora mazo vagyok, mit szeretem én a fájdalmat, nem azért futunk, hogy fájjon. Félre ne értsetek!

Én nem a fájdalmat szeretem. Hanem azt, hogy képes vagyok legyőzni.

Mit keresek én itt?!

Ha többször voltál futóversenyen, biztos kerültél már olyan helyzetbe, amikor őszintén elgondolkodtál azon, hogy vajon mi a jó büdös francokat keresel te ott. Minek hajtod magad, ki volt az a hülye, aki rábeszélt (ja, te magad voltál, hoppá), hol van már a cél, és hogy vajon kivel lövesd magad fejbe, ha legközelebb nevezni mersz egyre. Én még azzal a gondolatmenettel is meg szoktam ezt néha spékelni, hogy semmi keresnivalóm ott, a legjobb lenne inkább hazamenni. De nem. Tudjuk, hogy valójában nem lenne jobb. És a gyerekeket sem fogom feleslegesen lepasszolni ahelyett, hogy együtt lehetnénk azért, hogy én csak úgy kiszálljak, ahelyett, hogy helytállnék és befejezném azt, amit elkezdtem, és hazavigyem nekik az érmet, amit ígértem. Azt sem fogom hagyni, hogy a férjem feleslegesen dekkoljon 6 órát az 1 km-es versenypálya mellett, hanem azt szeretném, hogy elmondhassam magamról, hogy megcsináltam, ő pedig büszke legyen rám. Úgyhogy küzdeni fogok, és arra gondolok majd, hogy azért vagyok ott, mert egy éve elhatároztam, hogy 6 órás versenyen szeretnék részt venni azért, hogy ilyen tömény dózisban évezhessem azt, amit szinte a legjobban szeretek űzni: a futást.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ultrafutanya.blog.hu/api/trackback/id/tr6513081718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.